Te mondd meg
Egy fotelbe ülve, minden hangot tisztán hallok,
valaki elvesz tőlem mindent, maguktól esnek le a képek falról,
kérlek hagyd ott, miért az emlék legyen örök,
ezek vesznek körbe, pedig egy lélek sincs mellettem.
Mély ez álom, csak ez gyógyít,
még az idő is megáll és ordít,
szembe köp a rideg valód.
Torkom vágja el egy kés, amihez nem tartozik senki,
de jó én élvezem, más vezeti a kezem,
hogy mit tegyek, amit szabad,
már nem vonz, már nem érdekel,
ringyók sikítanak otthon, szűzies
égsz, éden könnyek égnek rommá,
az emberek nem félnek, fékevesztett
szertelenség, ebből merít minden féreg.
Elmosódik ez a világ, de én ki vagyok,
ha nem önmagam, hát ki, heh?
Mond meg hogy van ez?
/Refrén/
Mond hogy lehetnék jó, ha a környezetem ocsmány,
mond hogy lehetnék önmagam, ha az energiám fogytán,
csak egy apró foszlány, amit saját szemmel látok,
senkiben sem bízok és már magamtól is hányok.
Mond hogy lehetnék jó, ha a környezetem ocsmány,
mond hogy lehetnék önmagam, ha az energiám fogytán,
csak egy apró foszlány, amit saját szemmel látok,
senkiben sem bízok és már magamtól is hányok.
Érzékeny tévúton elcsavarta fejem a szép szó,
mint ha valaki azt mondaná, csak maradjon, ez így jó,
leszek áldozat, hallucinálok egyre többet,
völgybe temettek, mellettem kelnek fel a holtak.
Testem ösztönzi a halált, kezem nyúlna még az életért,
de én csókot adnék neked, ha az agyamat nem mérgeznéd,
elszakadnék a mástól, erősebb a vasrácsok,
egy kedves szó, bár tudom ez nem hat már.
Sötét felhő kúszik az égre, eltakarják ezt a világot,
lángba borul a víz, talán kell nekem a hiányod,
hogy tudjam milyen vagyok, legyek végre én is szabad,
legyek önmagam, de mond meg ki vagyok.
/Refrén/
Mond hogy lehetnék jó, ha a környezetem ocsmány,
mond hogy lehetnék önmagam, ha az energiám fogytán,
csak egy apró foszlány, amit saját szemmel látok,
senkiben sem bízok és már magamtól is hányok.
Mond hogy lehetnék jó, ha a környezetem ocsmány,
mond hogy lehetnék önmagam, ha az energiám fogytán,
csak egy apró foszlány, amit saját szemmel látok,
senkiben sem bízok és már magamtól is hányok.
Kés az asztalon, feléled ajkam, érinti a méreg,
vérben úszó szelíd nap, mi a hajnallal felébred,
soha nem szűnik az álom, örök lét, de ezt már bánom,
torz az arc és torz a lélek, pedig csak a nyugalomra vágyom.
Amit nem adhat meg senki, csábító a gondolat,
feszes kötél nyakam körül, ez oldja meg minden gondomat,
minden illúzió csupán, de mi lesz holnap után,
ha a holnapnak sincs kedve velem órákon át játszani,
csak bántani, szomjús szemmel nézem a holdat,
korlátot teremt a szenvedély, egy ember aki társ,
mert neki hódol be, a másiknak, örök harc,
mindig veszít, mindig szenved, mindig marad a kudarc.
/Refrén/
Mond hogy lehetnék jó, ha a környezetem ocsmány,
mond hogy lehetnék önmagam, ha az energiám fogytán,
csak egy apró foszlány, amit saját szemmel látok,
senkiben sem bízok és már magamtól is hányok.
Mond hogy lehetnék jó, ha a környezetem ocsmány,
mond hogy lehetnék önmagam, ha az energiám fogytán,
csak egy apró foszlány, amit saját szemmel látok,
senkiben sem bízok és már magamtól is hányok.